Előszó


Van egy álmom. Csendes, kora nyári napon a gyerekekkel horgászunk a kék szalagként kanyargó Duna partján. Hátunk mögött árnyas ártéri erdő lombjai zizegnek a szélben, a bokrok alatt gyík surran, a kövek között apró vízi állatka mocorog. A gyerekek, a pecát megunva, kunyhót építenek a csalitosban. És közben nem lépnek bele semmilyen aggasztó, kétes maradványba, nem esnek hasra a szétdobált PET-palackokban, nem találnak tízméterenként kiürült csontisdobozt, használt papír zsebkendőt, nejlon zacskót. Miközben a dunai kavicsok között kincset keresnek, nem akad a kezükbe sörös kupak, üvegszilánk, használt óvszer. A horgászat végeztével még kirándulásra is marad időnk a közeli hegyekbe. Egy tisztásra érve takaros turistaházhoz érkezünk - de jó is lenne egy kicsit megpihenni a kertjében ringatózó hintaágyon! A ház üresen áll, a kapu mégis nyitva, az ajtó felett tábla: „Egyél, igyál, pihenj, érezd otthon magad!” Egyelőre inkább úgy érezzük magunkat, mint Hófehérke a törpék kunyhójánál, ámulattal lesünk be az ablakon. Ám itt mindenütt rend és tisztaság fogad. Mire letusolunk és elfogyasztjuk a magunkkal hozott ennivalót, ránk esteledik. Még beszélgetünk egy kicsit a tábortűz mellett a hintaágyon, majd aludni tér a család. Másnap reggel korán ébredünk, hiszen vár a kristálytiszta vizű folyó, és lakói, a halak. Rendbe tesszük a házat, elmosom az edényeket, kislányom felsepri a morzsákat, férjem kitisztítja a tűzrakót, a fiúk fát aprítanak. Hogy a következő vendégek is ugyanolyan jól érezhessék majd magukat a hegyi menedékben, mint mi. Kifelé menet még vetünk egy pillantást a táblára: igen, otthon éreztük magunkat. És az otthonára vigyáz az ember, mert szereti, megbecsüli, félti, óvja. Van egy álmom. És ragaszkodom hozzá. Tudom, hogy egyre többen vagyunk, akik ugyanazt álmodjuk: ki kell, hogy alakuljon egy kulturált, a természetet, növényeket, állaltokat, embereket egyaránt tisztelő társadalom, és ezzel együtt egy egész másfajta viselkedés vízparton innen és túl egyaránt.
Horányi József barátunk és kis csapata ízelítőt kapott abból, hogy milyen lehet egy ilyen álomszerű világban élni. Olvassák el a svédországi túra beszámolóját, és vessék össze Sztahovits Péter cikkével, ami egy magyar tóval ismertet meg bennünket. Látni fogják, van már némi okunk a bizakodásra. Fontos, hogy legyen egy álmunk, és ragaszkodjunk hozzá.











N. Kökény Dóra
Olvasószerkesztő

teteje | vissza

Értékeld te is a cikket! Csak regisztrált felhasználók értékelhetik az írásokat.

Csak bejelentkezett felhasználóink szólhatnak hozzá a cikkekhez! Ha már regisztráltál, jelentkezz be, ha még nem, akkor regisztrálj ITT!

A cikkhez még nem szólt hozzá senki!